hun - A kisfiú, akinek nem volt fütyülője

Hol volt, hol nem volt (sőt van is, és ha már itt vagytok, akár meg is látogathatnátok) egy kisfiú, úgy hívták, hogy Nyikolaj. Amikor megszületett, a pocakja kifelé volt nyitva, nem befelé, és fütyije se volt – vagyis, hogy pontosak legyünk, volt valamije, de nem volt valami komoly dolog…
Nyikolaj messze messze, egy Kijev nevű városban született, és amikor az anyukája (ő is szinte kislány) meglátta, a nyitott pociját, meg hogy még fütyülője sincs, úgy megijedt, hogy otthagyott csapot-papot, bébit és pocakot, talán még ma is szalad szegényke.
Nyikolaj egyedül múlatta az időt a kórházi kiságyban, de nem volt szomorú. A szobába mindig új és új gyerekek jöttek, és velük el lehetett játszani, de legalábbis néhány szót váltani. Csak amikor először összevarrták a pociját, akkor jött be a kórházi nagyfőnök, nagy mérgesen, és elkezdett kiabálni, hogy ez már igazán szégyen, hogy Nyikolaj nem kell egy árvaháznak se: mit érdekli azokat ott, a mennykőbe, hogy a kórházban sose elég az ágy? De Nyikolaj nem sértődött meg. Mindenkire mosolygott, és örült, amikor a szobatársaihoz látogató jött: ha a látogató egy anyuka volt, az volt aztán a csoda, leesett tőle egy-két mosoly, sőt! néha egy símogatás is!
Egy nyári napon – már nagy gyerek volt, hat hónapos, és jól megértette, milyen fontos dolog a fütyülő, a szobatársa, Valentin mamájával együtt bejött Berto, egy fura alak, aki rettentő nagy lármát csapott, amikor meglátta azt a kifordult pociját.
-Hát te ki vagy? Külföldi?- kérdezte tőle Nyikolaj azonnal, amilyen kíváncsi természetű volt. – Hozzám jöttél, vagy Valentinhoz? – Berto, akinek otthon volt már egy kislánya, Cathlyn, aki épp egy napon született Nyikolájjal,, nem tudott gyereknyelven, így aztán el is ment, miután agyonkérdezgette az orvosokat és az ápolókat, hogy miért van itt ez a kisfiú, és hogyhogy és hogymikor.
DE Nyikolaj élete egyik napról a másikra megváltozott. Előbb csak rugdalózók érkeztek, aztán nyalánkságok, játékok, sőt még egy maci is, nagyobb, mint ő maga, akivel nagy barátságot kötött, mindig átölelve tartotta, még éjjel álmában is. Bertóval színes lett a világ! Nyikolaj elgondolkodott, hogy milyen szép is lehet az élet, ha az embernek a pocija meg a fütyije pont olyan, amilyennek lennie kell. És elbüszkélkedett a többieknek, hogy most már őneki is van látogatója! Egyszer aztán összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Bertót: - Berto, mi lenne, ha hazavinnél tehozzád? Figyelj csak, izgat az téged, ha nem vagyok beírva az anyakönyvbe, és hivatalosan nem is létezem? Ti nagyok mindent felfújtok...Hát fontos ez? De Berto a füle botját se mozgatta. Mondtam már, hogy egy nyikkot sem értett abból, amit Nyikolaj mondott neki…. Mást se tett, mint írkált, meg telefonált haza, Olaszországba és más anyukákat nyaggatott: «Sabina, Wilma, kapjátok össze magatokat, keressetek nekem egy jó orvost, mert különben ez a kis jószág poci meg fütyi nélkül nem sokáig húzza nekem… A két anyuka neki is állt a keresgélésnek, és addig-addig kerestek, amíg meg nem tudták, hogy a Kisjézus, miután megszületett a jászolban Betlehemben, ellátogatott titokban Rómába is, hogy meggyógyítson néhány gyereket egy helyen, amit no nézd csak, éppen úgy hívtak, mint őt: a Gyermek Jézus Kórházban..
- Na jó, Berto, ha ennyire akarod, elmegyek én Rómába is, és meg is operáltatom magam! de ki kísér oda? és itt ugrik a majom a vízbe! Mert család nélkül nincs biztosítás, és biztosítás nélkül nincs műtét!!! Berto mindjárt azt mondta, hogy legyen csak nyugodt, mert Sabine és Wilma talál neki szülőket is (hogy is mondják a nagyok? örökbefogadókat), valahol Európában, és így előbb utóbb ő is megkapja a személyi okmányait és elutazhat a műtétre. Berto elmesélte neki, hogy a fényképei már mindenfelé megtalálhatók a világhálón: Isa, Maja, Irina, Outi, Valja, az egész 'Nikolaj’s support team’keresett neki anyukát és apukát, Spanyolországtól Dániáig, Finnországtól Svájcig.
De Nyikolaj nem vágott fel vele, sőt rázta a kis fejét, mert úgy gondolta, minek ennyi szülő? írnak, telefonálnak, mind azt mondja, hogy el akar vinni, de aztán amikor a papírokra kerül a sor, no itt ugrik a majom a vízbe! Kicsi vagyok, és nincs ilyenem,ilyen személyi okmányom, na és? A nagyoknak sincs mindenkinek! Csak az a baj, hogy unom már, hogy nincs fütyülőm, meg tudjátok ezt érteni, igen vagy nem? Ti nagyok, azt hiszem, csak rohangáltok, de nem tudtok összehozni semmi fontosat!
De Berto még mindig nem értette Nyikolaj szavát (ez azért van, mert a team csupa fordítóból áll, és mind sok nyelven beszél! – gondolta a fütyitlen kisfiú – de még a gyerekek nyelvét se értik! fphű!) de Berto egy szép napon bolond ötlettel állt elő:- Nem adnak neked útlevelet Rómába? Elviszlek én téged akkor is, titokban! Beduglak a motorházba (legalább melegben leszel), vagy a csomagtartóba!
-Na te aztán okos vagy! Így biztos elkapnak, dutyiba zárnak, aztán velem mi lesz? – felelte Nyikoláj, kissé elvesztve a türelmét. – Még azt fogják beírni a papírjaimba, hogy ütődött is vagyok! – Megmondom én nektek úgy ahogy van, nem bízok én a nagyokban… a nagyok csak beszélnek, beszélnek, a lényeg meg lemarad. Azt hiszem, ti vagytok kicsit ütődöttek, ti nagyok! Ez az igazság! .
Bertónak semmi okos nem jutott az eszébe, de hogy hogy nem, egy szép napon elérkezett Kijevbe egy egészen különleges anyuka. A neve Pascale. Három ukrán kisgyereket fogadott örökbe, de még ez sem volt elég neki: a fejébe vette, hogy azokon segít, akik nem kellenek senkinek. A "kis szíveken". (www.kleineherzen.com). Ahelyett, hogy Nyikolájhoz ment volna látogatóba, Pascale a feje tetejére állította az egész várost: hivatalokat, minisztériumokat, követségeket keresett meg, mindenhol akkora cirkuszt csinált, hogy el se lehet mondani. Azt kiabálta, hogy "szégyen egy gyerekről elfeledkezni, csak azért, mert nincs neki, tudjátok mije, és hogy adják elő de gyorsan a személyi okmányait, mert ha nem, mindenkiről elhíreszteli, hogy micsoda --- tudjátok milyen – alak.… Pascale szokása volt, hogy egyik árvaházból a másikba megy, megnézi, hogy bánnak azokkal a gyerekekkel, akik senkinek se kellenek. … Nyikolaj egyáltalán nem haragudott, amiért nem látogatta, meg, sőt ellenkezőleg! Mivel tudta, hogy közeleg a Karácsony, és ő is ajándékot akart adni, úgy döntött, segít Pascalénak, hogy keresztapákat találjon, hiszen – így gondolkozott – ha nem sikerül szülőket találni nekem, aki nyolc hónapos vagyok, ugyan ki talál szülőt a nálam nagyobbaknak? – A keresztapák egy kis pénzzel, egy levélkével vagy kis ajándékkal segítenek nekünk, hogy itthon nevelkedhessünk, és nem zavarunk senkit, hiszen nem megyünk el hozzájuk… Nyikolaj tudja, hogy hamarosan egy még különlegesebb gyermek, a Kis Jézus jön a világra, és mivel az ő ajándéka egy millió dollárnál is többet ér, ki akarta érdemelni egy kicsit.
Mostanában Berto mindig vidám; egyszer annyira összeszorongatta, hogy fájt is, és nagy hangon bejelentette neki: Hé, Niki, tudod, hogy megkapod az úti okmányokat? Pascale és Sabine meg én elintéztük: találtunk egy híres professzort Ravensburgban, Németországban, a nevét ki se tudnád mondani, úgy hívják Rösch, amikor meghallotta a történetedet, elhatározta, hogy ő majd visszateszi a helyére a pocidat, sőt még a fütyülődet is megvarrja. Az egyik munkatársa egy anyuka, Carolina, aki persze szereti a gyerkeket, így hát azt hiszem, most tényleg eljött a nagy pillanat! lehet, hogy a mi karácsonyunkra, december 25-re nem sikerül, de a tietekre, az ortodox karácsonyra, január 6-ra fogadok, hogy eljutunk Ravensburgba, mit szólsz hozzá? – Nyikolaj szerette volna elmagyarázni, hogy 11 hónaposan se a repülőjegyet nem tudja megvenni, se a taxit nem tudja kihívni, de látta, hogy Berto olyan boldog, hát inkább nem szólt semmit. – Hát azt tudod-e, Niki, hogy január 24. a születésnapod? Éppen egy éves leszel. Mit kérsz ajándékba? – Még kérdezed? Hát azt, hogy Carolina meg a professzor a helyére tegyék a pocimat, és rögtön utána lássanak hozzá a fütyivarrásnak! Berto, Berto, hát mi mást kérhetnék az első szülinapomra? Nyikolaj és Berto elálmodoztak azon, milyen is lehet Ravensburg, meg hogy milyen szép lenne egy csövek meg mindenféle gép nélküli pocak, minden a helyére téve szépen…
És mivel szeretném elmesélni, mi lesz a történetem vége (mert igaz történet, az ám, mit hittetek?) kérlek, írjatok nekem valamit. – 2009. január 24-ig, az első születésnapomig van idő rá. Aztán azt kérem, fogadjátok távörökségbe az egyik gyereket, akit Pascale talált, és legyetek a keresztapja. A születésnapi ajándékom nektek az lesz, hogy elmesélem, hogy mentek a dolgok Ravensburgban. Ki tudja, talán még szülőket is találok, ha már minden, de minden okmányom rendben lesz, nem kell hozzá csak egy kis szív… illetve nem, bocsánat, egy nagy szív… Hiszen itt a Karácsony. nikolay@voxhumanitatis.net